Remény

Sára pontosan úgy indult hazafelé a munkahelyéről, ahogy azt az elmúlt 20 évben minden nap megtette. Összepakolta az íróasztalát, megitta a vizet, ami a bögréje alján maradt. Utálta ezt a bögrét, a legjobb főnök felirattal. A 45. születésnapjára kapta. Már az is sértés volt, hogy felköszöntötték. A legjobb főnök felirat a bögrén, amit szinte biztos, hogy a legnagyobb seggnyaló, Brigi talált ki, a rajta éktelenkedő közhellyel együtt: vérlázító. Brigi a helyére pályázott, az első lehetőségnél hátba szúrná Sárát, de ha szemtől szemben voltak, akkor csöpögős-simulós modorban kereste a főnöke kegyeit, a kollégák és Anna neheztelő, és szánakozó tekintetei közepette.

Leakasztotta a fogasról a kabátját, nyakába tekerte a finom selyemsálat, amit még Rómában vásárolt, a Vatikán bejáratánál, egy színes bőrű, vastag ajkú árustól. A nyakában lévő lánc átcsapott a sálon, a vékony kis aranyfonál, és a rajta csüngő kereszt pajkosan ficergett a mellei felett. Feszesek voltak még a mellei, Péter csak almáknak hívta őket, és sokat simogatta esténként, mikor összebújtak a franciaágyon, valamilyen filmet nézve a hálószobában lévő televízión. Mikor erre gondolt mindig kirázta a hideg, és libabőrös lett, pontosan úgy, mint amikor a tarkója alatt a csupasz nyakára leheltek, vagy finoman hozzáért valami.

A lánc mindig a nyakában volt, fürdéshez sem vette le, néha meg kellett érintenie, hogy megvan-e, egészen egybeforradt a testével. Megszokta. A 11 éve elhunyt Erzsi mama öröksége volt, mama amerikai rokonoktól kapta, még a múlt század elején. Sára úgy tervezte, hogy ő is az unokájának adja, így tulajdonképpen öröklétet biztosítva a féltett ékszernek.

-Letelt Sárika?

Ezt már a portás kérdezte, a bejáratnál. Rendes ember volt, hosszú, pödört bajusszal és jó kedéllyel. Mindenkihez volt egy jó szava, vagy küldött egy kedves mosolyt a bajsza alól, ezért mindenki szerette, és viszonozták kedvességét: a harag haragot, a mosoly mosolyt fakaszt.

-Igen Ambrus, vége mára. Meggyógyult a kisunoka?

-Köhécsel még, de ez legyen a legnagyobb baja. Hála Istennek így is olyan rossz, mint a bűn, nem bír vele a lyányom…

Végiglépkedett a hivatal előtti járdán, majd a zebrán áthaladva a másik oldalon folytatta az útját. Télen is szerette Edelényt. A karácsonyi díszkivilágítás, és a szállingózó hó képeslapszerűvé varázsolta a kisvárost, a pékség előtt felállított Bethlehem, a piros arcú angyalkákkal, a három királlyal, a jászolban fekvő kis Jézussal csak fokozni tudta ezt az érzést. Amikor a város díszterén álló, ezernyi piciny égőcskével teleaggatott fákat, és az adventi koszorút megpillantotta melegség öntötte el a lelkét, a fagyos hidegben egészen kipirult az arca a látottaktól. A másik oldalon a szépen kivilágított kastélyt nézte, és arra gondolt, hogy mennyire megszokta már a látványt. Ha nem figyelt erősen, akkor pont úgy ballagott el mellette, mint a sarki közért mellett. A megszokás lapossá, és unalmassá tehet dolgokat, tárgyakat, kapcsolatokat, a nyitott szem újra megmutatja a szépségüket. De Sára ki tudta nyitni a szemét, legyen szó a kastélyról, ott Edelény szívében, vagy Péterről, ott az ő szívében.

A gondolatai közepette nem vette észre a síkos járdaszakaszt, egy óvatlan pillanatban a két lába a levegőbe emelkedett maga előtt, nagyot huppant a havas, jeges térburkolaton. A sál kibomlott, mikor a táskája leesett a válláról. A következő másodpercben felpattant, gyorsan körbenézett látta-e valaki, leseperte a havat a fenekéről, majd óvatosan tovább ballagott. Egy kisfiú állt csak a buszmegállóban, ismerte a szüleit, és gyakran látta a fiút egyedül kóborolni. Az ijedtsége haraggá változott, amikor ráébredt, hogy a kisfiú –a neve is bevillant már, Marosi Ákosnak hívták- itt sinkózott a kastély előtt, ő csúszkálta ki a havat, az ő játéka volt a síkos, jeges utcai korcsolyapálya.

-Nem ütötte meg magát, Sára néni? –ijedten nézett a fiú, látszott rajta, hogy komolyan aggódik.

-De megütöttem, máshol is sinkózhatnál Ákoskám. –Válaszolt gorombán hideg, és emelkedett hangon Sára.

Nem is nézett aztán semerre, csak erősen maga elé koncentrálva, óvatosan lépkedett hazafelé. Dühös volt a gyerekre, és a szüleire is: sötétben a főút mellett csúszkál, ahelyett, hogy otthon tanulna, vagy elfoglalná magát valamivel a házban. Gyereknek sötétedés után otthon a helye, különben is: mi lesz így ezekből? Mit reméljünk a jövőtől, amikor így nevelik a gyerekeiket a szülők? Mit reméljünk, amikor nem nevelik őket, hanem a sör, és a televízió mixtúrája által nyújtott bódult elégedettségben, engedik őket csavarogni, szerte a városban?

Amikor belépett a kapun olyan hiányérzete támadt, mintha elloptak volna valamit az udvarról. Jobban szétnézett: a bakancsok hiánytalanul sorakoztak az ajtó előtt, a karácsonyi koszorú ott díszelgett a bejárati ajtón, a kerékpár hátsó kereke pedig kilátszott a ház mögül, pont úgy, ahogy az utolsó hómentes napon lustaságból magára hagyták a fedett járdafordulón, nekitámasztva a ház falának.

-Mi hiányzik? –kérdezte magától, de arra a változásra fogta, ami néhány hónapja körüljárta minden porcikáját. A hőhullámokra, a hangulatingadozásaira, és arra, hogy sokszor, és sok minden miatt elpityeredett, és szinte mindent túlreagált az eltelt fél évben. Pontosan tudta, hogy mi okozza ezt a különös viselkedést, de megpróbált nem foglalkozni vele. Sok mindenen túl lehet úgy esni, hogy nem vesz róla tudomást az ember: a meg nem értett dolgok, az észre nem vett szörnyek nem léteznek.

Belépett a bejárati ajtón, és a hiányérzete tovább növekedett. Mint a gomba, az őszi eső után a mohos tölgyfa tövében, amely arra vár, hogy egy éhes vaddisznó, vagy egy arra tévedt vándor letépi, úgy nőtt ez a hiányérzet, Sára pedig várta, hogy rájöjjön mi ez, letépje az érzést, amely nehezedett rá az előszobáig vezető úton.

-Te vagy Saci? –kérdezte Péter a konyhából, miután hallotta az ajtócsapódást.

-Én vagyok. –válaszolt bizonytalanul Sára.

Péter megérezte a válaszból, hogy valami nincs rendben, kisétált a konyhából, Sári felé vette az irányt. Könnyed csókot csattintott felesége ajkaira, majd lesegítette a kabátját. Egy ideig értetlenül bámult a még mindig szép, és kívánatos asszonyra, majd feltette a kérdést, amivel letépte a hiányérzet gombáját Sára mohos tölgyfájáról.

-Hová lett a láncod?

Sára gondolatain átszaladt az elmúlt fél óra, a képek mint egy felgyorsított mozifilmen, úgy cikáztak az  agyában: bögre, portás, jászol, kastély, esés, Petike, kapu… Az esés. A kibomló sál. A táskája. Leszakította a láncot, ami a nagymama öröksége volt. Nagymama 60 évig hordta, az Amerikába szakadt rokonoktól kapta, a MÚLTSZÁZADELEJÉN!!!!

Visszakapta a kabátját, sietősen nyaka köré tekerte a sálat, de ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengő. Sári és Péter egyszerre indultak az ajtó felé, mikor Péter kinyitotta, a kis csavargó, Petike állt a kapuban pirosló orcával, félrecsúszott sapkában, koszos, latyakos, havas síoverálban, kezében egy vékony aranyfonállal, rajta egy kis kereszttel. Annának könnyek szöktek a szemébe, az ijedséget, a haragot, és a hiányérzetet új érzések váltották fel: a lelkiismeret-furdalással vegyített nyugalom, és elégedettség. A kisfiú ártatlan szemeit nézve, a fagyott kis orcára tekintve a decemberi hóesésben Sárának két szó jutott az eszébe:

Van remény.